Beszélgetés Kemendy Júliával, Az időlátók balladája című kötet írójával

A Pannonia Reformata Kávézó ismét egy érdekes könyv bemutatójának adott otthont: Kemendy Júlia Az időlátók balladája című ifjúsági, fantasy regénye időben messzire repít, azonban a távolság leküzdhető, hisz több pápai helyszín szerepel a kötetben. A fiatal szerzővel a könyvbemutató után beszélgettünk.

- Miért választott református helyszínt könyvének bemutatójához?

Pápán születtem, itt nőttem fel, és jelenleg is itt élek. Katolikusnak kereszteltek ugyan, de a református vallás felé terelődtem gyerekkori barátaimnak köszönhetően, így végül 14 éves koromban konfirmáltam. Innen egyenes út vezetett a Refibe, ahol 2012-ben érettségiztem. Mivel fontos állomása volt az életemnek a Refi, régóta szerettem volna egy itt játszódó regényt írni, Az időlátók balladájával ezt végre sikerült megvalósítanom.

- Mikor kezdett el írással foglalkozni komolyabban? Ki inspirálta, ki segítette?

Komolyabban 2019-ben kezdtem írni, miután elvégeztem az egyetemet. Ekkor az első sikerem a Könyvmolyképző Kiadó Kalandra fel! című antológiájába való bekerülés volt. A pályázatra közel 700 pályamű érkezett, ezek közül 27 került a kötetbe, köztük az én mesém, A sötétség, aki félt a gyerekektől. Ez egy nagyon pozitív visszajelzés volt, úgymond megadta a kezdő lökést. Azon a nyáron a magyartanárom meghívott a Véneki Alkotótáborba, ahol bekerültem egy nagyon inspiráló íróközösségbe, és azóta is minden évben visszajárok.

- Meséljen egy kicsit az írás folyamatáról: vannak rituálék, napszakok, tárgyak, amik segítik az ihlet érkezését? Egyáltalán: kell ihlet?

Fontos az ihlet, de számomra sokkal fontosabb a flow, amibe kerülök írás közben. Az a különbség, legalábbis szerintem, hogy az ihlet inkább egy pillanatnyi dolog, egy ötlet, egy szikra, míg a flow egy tudatállapot, amely hosszabb ideig tart. Általában valamilyen automatizált cselekvés közben „keletkezik”, mint a mosogatás, krumplipucolás, egyéb unalmas konyhai tevékenységek. Persze egy hosszadalmas mosogatás nem garantált recept a flow-ba kerülésre – sajnos. Egyébként akkor szeretek írni, amikor nincs senki a közelemben – a csend nem elég, ha valaki más is ott van, nehezebben koncentrálok. Azt el sem tudom képzelni, hogy zenét hallgassak írás közben, az agyamnak az kell, hogy egyetlen dologra fókuszálhasson.

- Az első könyve egy gyerekkönyv volt. Miért váltott korosztályt?

Nem mondanám, hogy váltottam, inkább bővítettem a látókörömet. Továbbra is írok gyerekeknek, jelenleg is megjelenés előtt áll az első regényem folytatása. Igazából nagyon sokáig azt gondoltam, én nem tudnék kamaszoknak, felnőtteknek írni, aztán valahogy elindult a fejemben Az időlátók balladája.

- Miért kedveli a fantasy műfaját?

A fantasy előnye ugyanaz, mint a hátránya: az író gyakorlatilag bármit megtehet. Hátrány, mert saját magának kell megalkotnia a szabályokat, és persze nagyon fontos, hogy ezeket észben is tartsa, különben csúnya logikai hibákba fog belefutni. Előny, mert épp emiatt a szabadság miatt a fantasy zsánerben van jelen leginkább a teremtés – persze bármely zsánerben alkot az ember, világokat, történeteket teremt.

- Az új könyv mennyire pápai?

Nagyon – több szempontból is, kezdve a pápai íróval, a pápai (na jó, nemesgörzsönyi) grafikuson át egészen a főbb helyszínekig. Pápa jelenében és múltjában játszódik a történet, olyan jellegzetes helyszínek tűnnek fel benne, mint a Nagytemplom, a Fő tér, vagy éppen a Refi.

- Spoiler nélkül: mi a történet fő szála?

Nehéz erre válaszolni anélkül, hogy lelőném a poént. Arany János Ágnes asszony című balladáját veszi alapul a regény, de ez inkább a történet fő konfliktusának az elindítója, mint maga a fő szál. Maradjunk annyiban: időutazás, Pápa, Bakonyjákó, nehéz döntések, és némi romantika.

- Kik a történet szereplői, kikről mintázta a karaktereket?

A történet beszélője Pásztor Amália, Ami, tizenhat éves lány, akinek az öniróniája viszonylag fejlett, rajong a huszadik századi magyar regényekért, és egy axolotl a háziállata. Három barátnője van, és ez neki bőven elég. Aztán persze bejön a képbe Miksa, az új osztálytárs, aki kicsit fura, még annyira sem szociális, mint a főhősnő, és Ami folyamatosan hülyét csinál magából a jelenlétében. Ezt mindig elmondom, és ehhez tartom magam, nem szoktam direkt senkiről szereplőket mintázni, mert szerintem ez egy roppant veszélyes vállalkozás. Mert ha nem egészen úgy látom és ábrázolom az adott személyt, ahogy ő magát látja, akkor elég nagy az esély egy konfliktusra, amit nem szeretek. Hogy a tudatalattim kit és hogyan épít bele egy-egy karakterbe, az más kérdés. Szokták kérdezni, hogy én vagyok-e a főszereplő. Természetesen nem, hiszen ez egy regény, kitalált karakterekkel. Van-e bennünk közös Amival? Elég sok minden. De nem vagyunk egyek. Egyik karakterem sem én vagyok, és természetesen egy kicsit mindegyik én vagyok, hiszen az én fejemben születnek.

Horváth Andrea

gyűjteményi tudósító